Jézussal az utcán, otthon

Múlt vasárnap újból felkerestük utcán élő barátainkat meleg ebéddel, süteménnyel és üdítővel Budapest több pontján, a Móricz Zsigmond körtéren, a Deák téren, a Kálvin téren, a Blaha Lujza téren és a Boráros téren. Ezek az alkalmak általában nemcsak az ételosztásról, hanem baráti találkozásokról és új ismeretségekről is szólnak. Igyekszünk szóba elegyedni azokkal, akik erre nyitottak, bemutatkozni és meg is jegyezni a neveket, mert valóban sokat jelenthet egy, a társadalom peremén élő embernek, ha a legközelebbi találkozáskor már a nevén szólítva köszöntjük. 

Útban a Blaha felé, a Rákóczi úton találkoztunk egy nagyon barátságos házaspárral. Erika és István visszatérő vendégei ezeknek az utcai ebédeknek, és mindig örömmel fogadnak minket. Most is váltottunk pár szót, és én elmondtam nekik, hogy épp a térre tartunk, de nem tudjuk, vajon hányan lesznek kint a nagy hőségben. Erre István mondta, hogy előbb mindenképp térjünk be a közeli utcába, mert ott van két "öregúr," akik örülnének az ételnek. El is kísért minket, hogy biztosan megtaláljuk őket.

Egy elhagyott kapualjban ült Bandi és Zoli, a két jóbarát, és tényleg nagyon megörültek a váratlanul érkező ebédnek. Amolyan öregemberesen civakodtak egymással, de megnyugtattak, hogy nagyon jóban vannak, és ők már csak így beszélgetnek – mi meg igyekeztünk felvenni a humor fonalát. Észrevettük, hogy felettük egy nagyon szép feszület van. Megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e, mire ők mondták, hogyha már fotózok, akkor ők is szeretnének rajta lenni. Mesélték, hogy egy környéken lakó ismerősüktől kapták a feszületet, és ott van a legjobb helyen, a fejük felett a ház falán. Hogy a többi étel ne hűljön ki, gyorsan elköszöntünk, és továbbmentünk a térre.

A szolgálat végeztével, miután az utolsó adag ebéd is elfogyott, hazafelé a villamoson elővettem a telefonom, és megnéztem a Bandiról és Zoliról készült képeket. Eszembe jutott, hogy milyen szép tanítást kaptunk aznap tőlük. Bár nincs sok mindenük, és fedél sincs a fejük felett, két nagyon fontos dolognak mégis a birtokában vannak, amelyekre nekünk, jómódban élő embereknek is nagy szükségünk van: ott van a barátságuk, és Jézus a lakótársuk. Így vannak ők hajlék nélkül valahogy mégis otthon.






Nemes Anita